Egyedül a szavakkal
Amikor márciusban először láttam az előadást, fogalmam sem volt, hogy pontosan mire számítsak. Ültem a második sorban, olyan közel a lecsupaszított színpadhoz, hogy szinte éreztem a tér hideg, kemény valóságát. A fények tompán pislákoltak, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Aztán előlépett Lovas Rozi – egyszerűen, minden fölösleges sallang nélkül, csak egy pólóban és nadrágban – és mesélni kezdett.
Az elején nevettem, de ez a nevetés olyan volt, mint a vihar előtti csend. Mintha valami közeledne, valami, amit nem fogok tudni elkerülni. A történet lassan, de biztosan áthatotta a lelkemet. A fájdalom, mint egy alaktalan árnyék, bekúszott a szívem legrejtettebb zugaiba, és ott maradt, szorosan körém fonódva. A darab minden szava olyan volt, mint egy gondosan megfontolt ütés: lassú, de pontos és mély. Ez a szorítás csak akkor enyhült kissé, amikor Rozi „megfogta a kezünket”, és kivezetett minket belőle, miközben elmondta, hogy ez nem velünk történt, és nem most történik, de mindenképpen el kell mesélnie. És a végén, a könnyeim is előtörtek, szabadjára engedve mindazt, amit addig elnyomtam.
Az előadás egy nő történetét meséli el, egészen onnantól, hogy megismerkedik a férjével, addig, amíg meg nem ismerjük a családon belüli erőszak egy nagyon súlyos formáját. A darab során szembesülünk a kapcsolatok szépségével és törékenységével, valamint azzal, hogy a szeretet hogyan válhat fájdalommá és tragédiává. Majd egy ponton olyan éles fordulatot vesz, hogy szinte érezni lehet, ahogy a levegő kiszökik a nézőtérről, és a csend már nem üres, hanem fájdalmasan súlyos.
Eltelt fél év, és nem mozdult belőlem a történet. Ott motoszkált bennem, és egyre inkább azt éreztem, újra látnom kell. Tudtam, hogy igen, fájni fog, igen, szétzilálja a lelkem, igen, lehet, hogy megint sírni fogok, de akkor is ismét meg kell néznem.
Ahogy újra beültem a nézőtérre, éreztem, hogy semmi nem változott. A nevetés, a fájdalom és a könnyek ugyanúgy visszakúsztak, mintha soha el sem hagytak volna. Megint magukkal ragadtak azok a szavak, amelyek egyszer már átfonták a lelkemet, és most ismét ugyanazzal az erővel rántottak vissza. A szívemben kavargó érzelmek úgy hömpölyögtek át rajtam, mint egy visszatérő hullám, amit nem tudok megállítani. És ott volt az a mélységes érzés, hogy ez a történet nem hagy el, gyökeret vert bennem, és velem marad, akárhova megyek. Mintha részemmé vált volna, egy rejtett, de meghatározó darabkája lenne annak, aki vagyok, és akárhányszor újraélem, mindig egy kicsit mélyebbre hatol.
Működött az egész, pedig látszólag nagyon egyszerűnek tűnt: nem volt szükség monumentális díszletre vagy technikai bravúrokra. Csak egy kanapé állt a színpadon, a világítás pedig finom és visszafogott volt, épp csak annyi, hogy a megfelelő pillanatokat hangsúlyozza. Semmi felesleges külsőség. Mégis, minden apró részlet a helyén volt, és összességében valami sokkal mélyebb élmény bontakozott ki, mint amit a szem láthat. Ez nem díszleteken vagy a látványon múlt – itt valami mélyebb, lényegibb történt. Olyan varázslat, amit a színtiszta tehetség és valami megmagyarázhatatlan elhivatottság éltetett, és ez többet adott, mint amit szavakkal le lehet írni.
Az előadás egy pontján egy pillanatra találkozott a tekintetünk Rozival. Csillogott a szeme. És én éreztem, hogy ebben a történetben nemcsak szerepet játszik – ő maga is része. És hogy semmi más nem hajtja, csak az, hogy valami fontosat adjon át nekünk, nézőknek.
A Loupe kis színház, függetlenek, de fantasztikus előadásokat játszanak, csodálatos művészekkel. A „loupe” szó nagyítót jelent, és a társulat célja ráirányítani a figyelmet – felnagyítani azokat a társadalmi problémákat, amik egyébként tabunak számítanak.
Ha kérdeznétek, hogy miért éri meg színházba járni, akkor azt válaszolnám, hogy az ilyen előadások miatt, mint a Lányok, fiúk. És ha kérdeznétek, hogy a független színházaknak miért éri meg még mindig kitartani, azt felelném, hogy azért, mert van legalább egy ember, aki belőlük merít erőt és ezek az előadások viszik tovább előre.