Törött hangok

Bent, a színpadon már a nagybőgő komor, mély hangjai szólnak, ahogy belépünk. A zene lassan betölti a teret, mintha a falak is levegőért kapkodnának. Ahogy a fények fokozatosan kihunynak, megjelenik Pálos Hanna, és a csend és a hangok közötti párbeszéd veszi kezdetét, miközben az érzelmek hullámai lassan, de megállíthatatlanul emelkednek.

A Mély levegő egy mélyen megindító történet a bátorságról, az önmegismerés fájdalmáról és az újrakezdés felemelő, mégis gyötrő folyamatáról. A darab középpontjában egy nő áll, aki elhagyja férjét, hátat fordítva egy mérgező kapcsolatnak, hogy újra felfedezze önmagát. A szöveg éles és lírai egyszerre: minden szó feszültséggel teli, Vera minden lélegzetvételében ott van az életbe kapaszkodás kétségbeesett kísérlete, miközben egy új, szabad élet helyét keresi.

Az érzelmek hullámzása – félelem, harag, megkönnyebbülés – mind tükröződnek Vera arcán, Hanna lélegzetvételében, és a színpad minimalista terében. A díszlet egyszerűsége nem elvonja a figyelmet, hanem felerősíti a történet belső feszültségeit. A lecsupaszított tér, a színésznő mozdulatai és a csendek közti rezgés mind egy mélyebb jelentést hordoznak. Olyan, mintha a történet maga is lélegezne: néha lassan, nyugodtan, máskor szaggatottan, kapkodva, mintha minden levegővétel az utolsó lenne.

Csak egyetlen erős fény világítja meg a színpad azon részét, ahol Pálos Hanna feltűnik. Az előadás egyik legmegrázóbb mozzanata, amikor Hanna imitálja, hogyan fojtogatta Verát a férje. Kezei a nyaka köré kulcsolódnak, mintha a testét is bekerítené a múlt fájdalma. Ez a jelenet szinte fizikailag is érezhető, és a nézők is levegőért kapkodnak vele együtt. Ebben a sűrített pillanatban minden mozdulat, minden lélegzet feszültséggel teli.

A színpad másik felében Csizmás András játszik a nagybőgőn, miközben Hanna csak a tér egyik felét uralja. Ez a megosztottság is kifejezi Vera magányosságát: az élete két részre szakad – a zene súlyos mélységei és a tétova mozdulatai közötti térben találja magát, magányosan sodródva. Egyedül van ebben a történetben, hiába váltogatja az alkalmi kapcsolatait és nyúl a drogokhoz, hogy elnyomja a fájdalmat.

Az előadás erős vizuális elemekkel is dolgozik: egy vetítővászon is megjelenik a színpadon, aminek a segítségével Verán keresztül követhetjük azokat a metaforikus cselekvéseket, amelyek a történet mélyebb rétegeit tárják fel. Hanna időnként egy edénybe vizet önt, majd különböző anyagokat ad hozzá. Ahogy ezek az anyagok elmerülnek a vízben, úgy érezzük, hogy Vera is egyre mélyebbre merül a saját fájdalmában. Egy ponton Hanna a vászon elé lép, és a kék szín visszatükröződik rajta, mintha a történet és az ő lelke egybeforrna. Ez a vizuális játék a színek és anyagok között, a zene mély hangjai és Hanna aprólékosan kidolgozott alakítása mind-mind azt az érzést erősítik, hogy Vera belső világa éppúgy széthullik, mint a vászonra vetített képek.

Hanna az előadás során többször is a közönség szeme előtt öltözik át – egy ballonkabát kerül le, majd egy ing fel, mintha ez a váltakozó öltözet is szimbolizálná a bőrét, amit újra és újra le kell hámoznia, hogy megtalálja önmagát.

Pálos Hanna fantasztikus. Én ezt régóta tudom. A jelenléte mindent betölt – egyszerre intim és megindító, mintha láthatatlan szálakon keresztül kapcsolódna minden nézőhöz. Egyik pillanatban még nevetek, de a következőben a sírás fojtogat. Hanna érzékeny alakítása szavak nélkül is mesél: minden apró rezdülés, minden lépés olyan, mintha egy egész világ tárulna fel előtte és mögötte.

A történet, akár a tenger, folyamatosan változik, hullámzik a jelen és a múlt között, és Vera érzelmei is vele sodródnak. A darab végén Hanna lassan kisétál a színpadról, mi pedig követjük őt – kilépünk a színházból a csípős őszi éjszakába. Az előadás véget ér, de a gondolatok még mindig ott lebegnek a levegőben, és Vera története velünk marad.