Na, itt van ez a darab, ami azt ígéri, hogy megmutat valamit, ami amúgy nem látszik. Hogy ott van a semmi közepén, a színpadon, néhány mozgatható platform, egyetlen díszlet, és mégis: valahogy belezuhan az egész mindenség. Mintha azt mondaná, hogy tessék, itt egy család, nézd, nézz bele, szedd szét, rakd össze, próbáld megérteni. Vagy ne is próbáld, csak hagyd, hogy hasson.
Mert a 4:12 nem mesél, legalábbis nem úgy, hogy végigvisz egy rendes történetet, eleje, közepe, vége, tudod. Itt inkább kérdéseket kapsz, amik közben meg odatapadnak a bőrödre. Hogy miért is próbáljuk mindig megérteni egymást? Miért fullad bele minden próbálkozás valami megmagyarázhatatlan fájdalomba? És aztán ott van az a kérdés, ami mintha kicsit magát a darabot is szégyenlőssé tenné: lehet-e nevetni ezen az egészen? Merjünk-e nevetni egy család széthullásán, egy apa eltávolodásán, egy anya tehetetlenségén?
A humor persze ott van, néha olyan fanyar, hogy az ember csak félmosolyra húzza a száját, néha meg úgy csattan, hogy fáj. Mert ha nem nevetsz, akkor mi marad? Egy botrányvideó? Egy darab, ahol egy fiút végül csak a hiánya tesz jelenvalóvá?
Aztán ott van még egy vetítő is, ami mindvégig ott zakatol, mintha próbálná összerakni azokat a képeket, amiket az emberek már elfelejtettek. Villódzó felvételek, amik mintha csak úgy átrohantak volna az életen, mégis ott maradtak, mint egy elfeledett hang. Valami olyan mozdulatlanság és gyorsaság között, hogy még a szem is fáj tőle. Mintha azt mondaná: nézd, itt vagyunk, mi is, mi is ott vagyunk, csak épp elmosódva.
A színészek is mind azt csinálják, amit kell, de úgy, hogy közben meg nem azt csinálják, amit várnál. Lengyel Tamás apája mondjuk olyan, mintha már nem is ember lenne, hanem valami furcsa árnyék, ami ide-oda mocorog. Gryllus Dorka anyaként néha megáll, és csak van, és abban az egy pillanatban ott van minden. És közben változáson megy keresztül: először anyatigrisként küzd, aztán összeomlik. De valami megmagyarázhatatlan, nyers erő végig ott marad benne. Meg a fiatalok, Trill Beatrix és Váradi Gergely, akik mintha azért lennének, hogy újra feltegyenek minden kérdést, amit már rég elfelejtettünk. Épp olyanok, mint a mai tinik, és ettől az egész még fájdalmasabban valóságos.
És az egész olyan, hogy közben a néző is ott ül, kicsit görnyedve, kicsit fészkelődve, és azon gondolkodik, hogy most akkor mit kezdjen ezzel az egésszel. Hogy ez most róla szól-e, vagy valami idegenről, vagy valami olyasmiről, ami egyszerre nagyon ismerős és teljesen távoli.
A 4:12 nem kínál választ. Nem akarja megmondani, hogy mit érezz, mit gondolj, vagy mit vigyél magaddal. Inkább csak ott hagy egy rakás töredéket, hogy rakd össze, ha akarod. Vagy ha nem, akkor hagyd ott. Úgyis veled marad. Mert a humor, a fájdalom, a meg nem értés és a kérdések között ott van valami, ami talán fontosabb mindennél: hogy végül úgyis csak az marad, amit magadnak mesélsz el.