Apály

Augusztusra annyira visszahúzódott a folyó, hogy előbukkantak a kövek.

Anna gyerekkorában soha nem látta őket.

A víz akkor felért a parti fűzfák gyökeréig, tavasszal néha még tovább is, és apja minden áprilisban azzal fenyegetőzött, hogy egyszer elviszi a kert végét. Nem vitte el. A folyó negyven év alatt semmit nem vitt el tőlük, csak lassan keskenyebb lett, mintha elfáradt volna.

Az anyja az ablakból nézte.

— Ez már nem ugyanaz.

Anna nem kérdezte, mire gondol.

A folyóra.

A nyárra.

A világra.

Vagy saját magára.

Az utóbbi időben az anyja mondatai gyakran olyanok voltak, mint a vízbe dobott kövek. Leértek valahová, csak nem lehetett tudni, hová.

— Nem — mondta Anna.

Az anyja ránézett.

— Mi nem?

Anna megtörölte a konyhapultot.

— Semmi.

A rongy száraz volt. Nem törölt vele semmit, csak végighúzta a laminált felületen egyszer, aztán még egyszer.

Az anyja nézte.

— Ne csináld.

— Mit?

— Azt.

Anna letette a rongyot.

— Jó.

Az anyja visszafordult az ablakhoz.

Aznap délután negyven fokot mondtak.

Anna reggel fél hétkor nyitotta ki az összes ablakot, kilenckor becsukta őket, lehúzta a redőnyöket, megtöltötte a három üvegkancsót vízzel, kirakta az anyja gyógyszereit a tányér mellé, és felírta egy papírra:

REGGELI UTÁN: FEHÉR + KÉK.

DÉLBEN: FÉL SÁRGA.

ESTE: KÉT FEHÉR.

Az anyja elolvasta.

— Nem vagyok hülye.

— Nem mondtam.

— Ideírtad.

— Az orvos kérte, hogy legyen szem előtt.

— Az orvos nem lakik itt.

Anna megfogta a papírt.

— Levegyem?

Az anyja vállat vont.

— Nekem mindegy.

Anna ott hagyta.

Tíz perccel később az anyja megkérdezte:

— A kéket mikor kell?

Anna megmutatta.

Az anyja sokáig nézte a papírt.

— Ezt te írtad?

— Igen.

— Szép az írásod.

Anna kiment a fürdőszobába, bezárta az ajtót, és lehajtotta a vécé fedelét.

Leült rá.

Nem sírt.

Mostanában ritkán sírt.

Nem azért, mert kevésbé fájt, hanem mert a fájdalomnak már nem volt külön ideje.

Belekeveredett mindenbe.

A mosogatásba.

A gyógyszerek kiváltásába.

A bevásárlásba.

Abba, hogy kétszer kellett kicserélni az ágyneműt ugyanazon a délelőttön.

Abba, hogy az anyja néha elfelejtette Anna nevét, de a postásét nem.

Abba, hogy a nővére minden este felhívta Németországból, és megkérdezte:

— Hogy van anya?

Anna sokáig próbált rendesen válaszolni.

Elmondta, mit evett.

Hogy aludt.

Volt-e láza.

Kiment-e a vécére.

Milyen volt a kedve.

Később már csak ezt mondta:

— Ugyanúgy.

A nővére ilyenkor hallgatott.

Anna pedig gyűlölte ezt a hallgatást, mert úgy érezte, ő lett az, aki hírt ad valamiről, amit a másik nem akar igazán látni.

Aztán szégyellte, hogy ezt gondolja.

Minden este ugyanabban a sorrendben.

Harag.

Bűntudat.

Fáradtság.

Alvás.

Reggel újra.

Az anyja régen úszni tanította a folyóban.

Nem rendesen.

Nem úgy, ahogy úszómester tanít.

Nem tartotta a hasánál, nem számolt, nem mutatta meg, hogyan kell venni a levegőt.

Egyszerűen besétált vele a vízbe derékig.

Anna hatéves volt.

— Hideg.

— Tudom.

— Menjünk ki.

— Mindjárt.

— Anya.

— Foglak.

Ezt mondta.

Foglak.

Aztán elengedte.

Anna arra emlékezett, hogy elsüllyedt.

Anyja később mindig azt állította, hogy nem.

— Egy másodpercre sem.

— De a fejem is a víz alatt volt.

— Attól még nem süllyedtél el.

— Az ugyanaz.

— Nem ugyanaz.

Anna sok évvel később értette meg, mire gondolhatott.

A víz alá kerülni nem feltétlenül jelent süllyedést.

Az ember lehet egy ideig lent úgy is, hogy közben még tartja valami.

Ebédre krumplifőzeléket készített.

Az anyja régen szerette.

Most három kanállal evett.

A negyediket kiköpte a tányér szélére.

— Keserű.

Anna megkóstolta.

Nem volt keserű.

— Tegyek bele sót?

— Attól nem lesz kevésbé keserű.

— Akkor csináljak mást?

Az anyja ránézett.

A szája sarkában fehér szósz maradt.

— Mit?

Anna felsorolta.

Tojást.

Levest.

Pirítóst.

Túrót.

Az anyja közben végig őt nézte.

— Te ki vagy?

Anna abbahagyta.

A kérdés már előfordult.

Nem ez volt az első.

Mégis minden alkalommal másként talált be.

Mint amikor az ember tudja, hol van a küszöb, de néha mégis belerúg.

— Anna.

Az anyja összehúzta a szemét.

— Melyik Anna?

— A lányod.

Az anyja arca kisimult.

— Nekem nincs lányom.

Anna letette a kanalat.

— Jó.

Ez volt az új módszere.

Nem javította ki.

Az orvos mondta, ne vitatkozzon vele.

A betegségnek nincs logikája, amellyel vitatkozni lehet.

Eleinte Anna még próbálta.

Fényképeket mutatott.

Megnevezte az embereket.

Emlékeket mesélt.

Egyszer két órán át próbálta rávezetni az anyját, hogy a férfi az esküvői képen az apja volt.

Az anyja végül azt mondta:

— Nagyon erőszakos vagy.

Anna azon az éjszakán a konyhában sírt, hangtalanul, mert félt, hogy felébreszti.

Másnap a fényképeket visszatette a fiókba.

Azóta ott voltak.

A család huszonöt évnyi története egy evőeszköztartó alatt.

Délután háromkor az anyja aludt.

Anna kiment a kertbe.

A hőségnek súlya volt.

A levegő nem mozdult.

A fű kisárgult, a diófa levelei összepöndörödtek.

A folyó felől is meleg jött.

Anna mezítláb ment le a partra.

A sár helyén repedezett föld volt.

Olyan területen járt, amely tavasszal még víz alatt feküdt.

Ez zavarta.

Mintha tilosban járna.

A folyó közepén keskeny, csillogó sáv maradt.

Mögötte a túlpart közelebbinek látszott.

Gyerekkorában szélesnek hitte a folyót.

Óriásinak.

Most akár át is lehetett volna dobni rajta egy követ.

Anna lehajolt.

A parton kagylóhéjak feküdtek, szürkék és üresek.

Felvett egyet.

Két ujja között könnyen eltört.

A fehér belseje felvillant, aztán porrá morzsolódott a tenyerében.

— Anna!

Először nem mozdult.

A hang a házból jött.

— Anna!

Az anyja volt.

Anna becsukta a szemét.

Egy másodpercig arra gondolt, hogy nem megy vissza.

Csak egy másodpercig.

Talán kettőig.

Nem valami nagy dolgot képzelt el.

Nem azt, hogy elhagyja.

Nem azt, hogy elszökik.

Csak azt, hogy ül még öt percet a parton.

Öt percet, amelyben senkinek nem kell semmi.

Aztán újra meghallotta a hangot.

— Anna!

Futni kezdett.

Az anyja a folyosón állt hálóingben.

Az egyik kezével a falat fogta.

— Mi van?

Az anyja lihegett.

— Hol voltál?

— Lent a folyónál.

— Miért hagytál itt?

— Aludtál.

— Nem.

— De.

— Nem aludtam.

Anna ránézett.

— Jó.

Az anyja sírni kezdett.

Nem hangosan.

Könnyek indultak el az arcán, miközben a szája változatlan maradt.

— Ne hagyj itt.

Anna odament.

Átölelte.

Az anyja teste könnyű volt.

Túl könnyű.

Régen erős nő volt.

Széles csípővel, vastag karral. Egyedül cipelte fel a pincéből a krumpliszsákot, és meg tudta fordítani a matracot segítség nélkül.

Most Anna érezte a lapockáit a hálóing alatt.

— Nem hagylak.

Az anyja belé kapaszkodott.

— Megígéred?

Anna nem válaszolt rögtön.

Az anyja megszorította.

— Megígéred?

— Meg.

A szó gyorsabban jött ki, mint ahogy végiggondolhatta volna.

Este sokáig nézte az anyját alvás közben.

Arra gondolt, milyen könnyű ígéretet tenni valakinek, aki már nem tudja, mit kér.

Szeptember elején esett először.

Nem sok.

Tíz percig talán.

A por megült az úton, a diófa alatt sötétebb lett a föld, aztán minden ugyanúgy kiszáradt.

Az anyja állapota rosszabbodott.

Egy reggel nem tudta, hogyan kell felvenni a blúzt.

Anna segített neki.

Először a jobb kar.

Aztán a bal.

Az anyja közben engedelmesen állt, mint egy gyerek.

— Fejed.

Az anyja lehajtotta.

Anna eligazította a gallért.

— Kész.

Az anyja végignézett magán.

— Szép.

— Igen.

— Te vetted?

Anna felismerte a blúzt.

Huszonöt éve az anyjáé volt.

Kék alapon apró fehér virágok.

Apja mindig azt mondta, úgy néz ki benne, mint egy vidéki tanítónő.

— Te vetted? — kérdezte újra.

— Igen.

— Köszönöm.

Anna elfordult.

Az anyja megfogta a karját.

— Ne sírj.

Anna nem tudta, hogy az anyja felismerte-e.

Talán csak a könnyeket látta.

— Nem sírok.

Az anyja megsimogatta.

— Mindig ilyen sírós voltál.

Anna elnevette magát.

A hangja megtört.

— Igen.

Az anyja is nevetett.

Néhány másodpercig ugyanazt a dolgot értették.

Októberben kórházba került.

Kiszáradás.

Ezt mondták.

Anna majdnem felnevetett.

A nővér biztosan furcsának tartotta volna.

Egész nyáron a kiszáradt folyót nézte az ablakból, most pedig az anyja teste sem tudott már elég vizet megtartani.

Infúziót kapott.

Anna a műanyag csőben figyelte a lefelé haladó cseppeket.

Egy.

Kettő.

Három.

Az anyja aludt.

A kórteremben még három nő feküdt.

Valaki horkolt.

A folyosón fémkocsi csörgött.

Egy nővér bejött, kicserélte a zacskót, majd kiment.

Anna nézte az anyja kezét.

A bőr áttetszőnek tűnt.

Kék erek futottak alatta.

Ezt a kezet gyerekkorában nagynak látta.

Biztonságosnak.

Egyszer, talán négyévesen, elveszett a piacon.

Csak néhány percre.

Egy idegen nő talált rá a savanyúságos stand mellett.

Anna nem sírt addig, amíg meg nem látta az anyját.

Aztán úgy rohant hozzá, hogy feldöntött egy kosarat.

Az anyja felkapta.

— Hol voltál?

Mintha Anna tehetett volna róla.

— Te hol voltál? — kiabálta.

Az anyja nevetett és sírt egyszerre.

— Én kerestelek.

Most Anna ugyanezt gondolta.

Te hol vagy?

Két nap múlva hazaküldték.

A doktornő a folyosón beszélt Annával.

Fiatal volt.

Fiatalabb Annánál.

Nyugodtan mondta a mondatokat.

Nehezen nyel.

Kevesebbet eszik.

Kevesebbet iszik.

A folyamat előrehaladott.

Nem biztos, hogy újra kórházba vinni lenne a legjobb.

— Akkor mit csináljak?

A doktornő elhallgatott.

— Legyen vele.

Anna dühös lett.

— Eddig is vele voltam.

— Tudom.

— Nem tudja.

A doktornő bólintott.

— Igaza van.

Ez megzavarta Annát.

Harcolni könnyebb lett volna.

De a nő nem védekezett.

— Mennyi idő?

— Ezt nem lehet pontosan megmondani.

— Hetek?

— Lehet.

— Hónapok?

— Lehet.

Anna felnevetett.

Rövid, száraz hang volt.

— Akkor semmit nem mondott.

— Nem.

A doktornő egy pillanatig nézte.

— De magának talán fontos tudnia, hogy már nem kell mindent megjavítania.

Anna hazafelé végig gyűlölte ezt a mondatot.

Az anyja novemberben halt meg.

Hajnalban.

Előző este még evett két kanál tejbegrízt.

Anna mézet tett rá.

— Sok — mondta az anyja.

— Mi sok?

— Ez.

— A méz?

Az anyja bólintott.

Anna lekaparta a felét.

— Így?

— Jó.

Ez volt az utolsó értelmes beszélgetésük.

Éjjel Anna a szomszéd szobában aludt.

Fél négykor felébredt.

Nem hangra.

Inkább arra, hogy valami hiányzott.

Sokáig feküdt, és hallgatott.

A házban ment a hűtő.

A radiátor kattogott.

Valahol kint kutya ugatott.

Aztán rájött.

Nem hallja az anyja légzését.

Az utolsó hetekben áthallatszott a falon.

Egyenetlen volt, időnként sípoló.

Anna felkelt.

Mezítláb ment át.

Nem kapcsolta fel a villanyt.

Az utcai lámpa fénye beesett a redőny résein.

Az anyja az oldalán feküdt.

Anna megérintette a vállát.

Meleg volt.

Ez zavarta össze.

A halottnak hidegnek kell lennie.

Valamiért ezt gondolta.

— Anya.

Megérintette a nyakát.

Nem tudta, hol kell pulzust keresni.

Megpróbálta.

Semmi.

Aztán még egyszer.

— Anya.

Nem kiabált.

Leült az ágy szélére.

A keze az anyja hátán maradt.

Eszébe jutott a folyó.

Nem tudta, miért.

A nyári meder.

A kövek.

A kagylóhéjak.

Az a keskeny vízsáv középen.

Arra gondolt, hogy egész hónapokig azt hitte, az apály a víz eltűnése.

Pedig nem.

A víz nem tűnik el.

Csak visszahúzódik onnan, ahol addig láttuk.

Másutt van.

A földben.

A levegőben.

Távolabb.

Vagy egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy folyónak nevezhessük.

Anna lehajolt.

Homlokát az anyja vállának támasztotta.

Nem mondott semmit.

Nem volt mit.

Tavasszal a folyó megáradt.

Nem nagyon.

Csak annyira, hogy újra ellepje az augusztusban előbukkant köveket.

Anna már egyedül lakott a házban.

A nővére hazajött a temetésre, maradt négy napot, aztán visszautazott.

Januárban eladták az anyja ruháinak nagy részét.

A kék virágos blúzt Anna megtartotta.

Nem hordta.

Egy székre tette a hálószobában, aztán két hét múlva összehajtogatta és betette a szekrénybe.

Március végén lement a partra.

A fű még barna volt.

A folyó zavarosan ment.

Ágdarabokat vitt.

Anna állt a parton.

Most nem lehetett lesétálni oda, ahol nyáron járt.

Víz volt rajta.

Sokáig nézte.

Arra számított, hogy majd jelent valamit.

Hogy a folyó visszatérése vigasz lesz.

Valami egyszerű metafora arról, hogy ami eltűnik, visszajön.

De nem volt az.

Az anyja nem jött vissza.

Semmi sem állt helyre.

A víz sem ugyanaz a víz volt.

Ezt Anna tudta.

A folyó attól folyó, hogy semmit nem tart meg abból, ami benne volt.

Lehajolt, felvett egy követ a partról.

Sima volt és hideg.

A markában tartotta.

Aztán bedobta.

A víz röviden szétnyílt körülötte.

Körök indultak kifelé, egymás után.

Néhány másodperc alatt eltűntek.

Anna még ott állt.

Nem várt semmire.

Csak nézte, ahogy a folyó továbbmegy.