Madarak télen

December elején jelentek meg a verebek.

Először csak három.

A kerítésen ültek egymástól egyenlő távolságra, mintha valaki odatette volna őket. Szürkék voltak, jelentéktelenek. Lajos a konyhaablakból nézte őket, miközben várta, hogy felforrjon a víz.

A vízforraló kikapcsolt.

Lajos még állt egy darabig.

Az egyik veréb leugrott a kerítésről, a diófa alatt keresgélt, aztán visszarepült.

A másik kettő követte.

Nem találtak semmit.

Lajos teát töltött magának.

Délelőtt tizenegy volt.

Régen ilyenkor már ebédet főztek.

Ilona nem szerette későre hagyni.

— Aki délben kezd neki, kettőkor eszik — mondta mindig.

Lajos szerint teljesen mindegy volt, kettőkor vagy tizenkettőkor eszik-e az ember.

Ilona szerint semmi nem volt mindegy.

A levesbe zeller kellett.

A lepedőt ki kellett vasalni.

A törölközőt külön kellett mosni.

Az ablakot október végén kellett leszigetelni, nem akkor, amikor már hideg van.

A muskátlit az első fagy előtt kellett behozni.

A madarakat pedig csak akkor szabadott etetni, ha az ember egész télen folytatja.

Ezt is ő mondta.

Lajos letette a bögrét.

A kamrában talált fél zacskó napraforgómagot.

Ilona vette még tavasszal.

Nem a madaraknak.

Kenyeret sütött belőle.

Lajos kivitte a kertbe, és szórt egy marékkal a diófa alá.

A verebek rögtön elrepültek.

— Akkor menjetek a francba — mondta.

Visszament a házba.

Tíz perc múlva újra kinézett.

Már hatan voltak.

Ilona szobájának ajtaja szeptember óta csukva állt.

Nem volt külön szobája.

Dolgozószoba volt.

Legalábbis így hívták, pedig Ilona soha nem dolgozott benne olyan értelemben, ahogy más emberek dolgozószobában dolgoznak.

Varrt.

Számlákat rendezett.

Leveleket írt.

Ott tartotta a könyveit, a fényképeket, a fonalakat, három doboz karácsonyfadíszt és egy régi Singer varrógépet, amelyet húsz éve nem használt, mégsem engedett kidobni.

A halála előtti hónapokban ott aludt.

A hálószoba az emeleten volt, Ilona pedig már nehezen járt lépcsőn.

Lajos lehordta az ágyat.

Nem fért be rendesen.

Az egyik éjjeliszekrényt ki kellett tenni a folyosóra.

Ilona ezen három napig bosszankodott.

— Hülyén néz ki.

— Mi?

— Az éjjeliszekrény.

— Ki nézi?

— Én.

— Te bent vagy.

— Amikor kijövök, látom.

Lajos végül levitte a pincébe.

Ilona két nappal később megkérdezte, hová tette.

— A pincébe.

— Minek?

Lajos ránézett.

— Mert azt mondtad, hülyén néz ki.

Ilona gondolkodott.

— Ja.

Az utolsó hetekben sok ilyen volt.

Mondatok, amelyekből kiesett az előző mondat.

Kérdések, amelyekre már válaszolt.

Tárgyak, amelyeknek megváltozott a jelentőségük.

A halál előtt három nappal Ilona fél órán át kereste a piros ollót.

Lajos megtalálta a konyhában.

— Tessék.

Ilona nézte.

— Ez nem az.

— De.

— Nem.

— Ilona, harminc éve ez a piros olló.

— Tudom, milyen az ollóm.

Lajos letette az asztalra.

— Jó.

Másnap Ilona ezzel vágta le a gyógyszeres tasak tetejét.

Nem szóltak róla.

Az olló most is bent volt a szobában.

Lajos tudta.

Az ajtót mégsem nyitotta ki.

December közepére rendszer lett a madarakból.

Reggel fél nyolckor jöttek.

Lajos hétkor kelt.

Felöltözött.

Vizet tett fel.

Amíg a tea elkészült, kivitt egy bögrényi magot.

A diófa egyik vastag ágára régi műanyag tálcát kötözött.

Ilona utálta volna.

Nem a madáretetést.

A műanyagot.

— Legalább csinálj valami normálisat.

Lajos szinte hallotta.

Egyszer válaszolt is.

— Nekik jó.

A kert üres volt.

A szomszéd kutyája ugatott.

Lajos állt a hóban a magos bögrével a kezében, és hirtelen szégyellte magát.

Nem azért, mert beszélt.

Azért, mert válaszra számított.

A fia karácsony előtt felhívta.

— Apa, átjössz hozzánk huszonnegyedikén?

Lajos a konyhaasztalnál ült.

Előtte egy tányéron két szelet kenyér, felvágott, paprika.

— Nem tudom.

— Mit nem tudsz?

— Még messze van.

— Tíz nap.

— Az messze van.

A fia hallgatott.

Lajos tudta, mit csinál ilyenkor.

Megfogja a homlokát.

Pont úgy, ahogy az anyja.

— A gyerekek várnak.

— Tavaly is láttak.

— Tavaly anya még élt.

Lajos ránézett a becsukott ajtóra.

A folyosó végén volt.

Innen csak a kilincs látszott.

— Tudom.

— Nem úgy értettem.

— De.

— Apa.

Lajos levágott egy darab paprikát.

— Meglátom.

— Mit kell meglátni?

— Hogy lesz.

— Mi hogy lesz?

Lajos nem válaszolt.

A fia kifújta a levegőt.

— Jó. Hívj fel.

— Jó.

Nem hívta.

Karácsonykor havazott.

Reggel kezdte, délre tíz centi állt a kertben.

A madarak többen jöttek, mint máskor.

Verebek.

Cinkék.

Két feketerigó.

Egy vörösbegy.

Lajos nem tudta, hogy vörösbegy-e, csak annak gondolta.

Ilona tudta volna.

Ilona mindent tudott a madarakról, amit Lajos fölösleges információnak tartott.

Melyik költöző.

Melyik marad itt.

Melyiknek milyen a hangja.

Egyszer kirándulás közben húsz percig álltak egy fa alatt, mert Ilona hallott valamit.

— Fülemüle.

— Jó.

— Hallod?

— Hallom.

— És?

— Madár.

Ilona úgy nézett rá, mintha szándékosan lenne ostoba.

— Veled semmi értelme.

Lajos nevetett.

— Akkor menj mással.

Ilona ment előre.

Öt perc múlva megvárta.

Negyvenkét évig csinálták ezt.

Az egyik elindult.

A másik megvárta.

Nem beszéltek róla.

Délután kettőkor becsöngetett a fia.

Két nagy szatyor volt nála.

Lajos ajtót nyitott.

— Mit csinálsz itt?

— Boldog karácsonyt neked is.

— Azt hittem, otthon vagytok.

— Otthon voltunk.

— És?

— És most itt vagyok.

Lajos beengedte.

A fia levette a cipőjét.

A folyosón megállt.

A becsukott ajtót nézte.

Aztán továbbment.

A konyhában kipakolt.

Halászlé.

Töltött káposzta.

Bejgli.

Egy doboz sütemény.

— Ennyi kaját minek hoztál?

— Hogy egyél.

— Eszem.

A fia ránézett a két szelet megszáradt kenyérre a pulton.

— Látom.

— Az reggelről maradt.

— Délután kettő van.

Lajos elővette a lábast.

— Melegítsek?

— Én hoztam neked.

— Akkor te nem eszel?

A fia megint az anyjára emlékeztette.

Ugyanaz a türelmetlen szem.

— De.

Ettek.

A halászlé túl sós volt.

Lajos nem mondta.

A fia sem.

Evés után a fia kiment a kertbe.

— Mi ez?

Lajos az ablakból nézte.

— Mi?

— Ez a műanyag vacak.

— Madáretető.

A fia elnevette magát.

— Anya agyvérzést kapna tőle.

Lajos is elmosolyodott.

— Azt mondaná, ronda.

— Meg hogy veszélyes.

— Mitől veszélyes?

— Biztos találna valamit.

Lajos kiment hozzá.

A hó ropogott a cipőjük alatt.

A verebek a kerítés tetejéről figyeltek.

— Sokan járnak ide — mondta Lajos.

— Látom.

— Reggel többen.

A fia ránézett.

— Minden nap eteted őket?

— Persze.

— Te?

— Ki más?

— Nem tudom.

Lajos megvonta a vállát.

— Megszokták.

A fia bólintott.

— Igen.

Valami volt ebben az igenben, ami nem a madarakról szólt.

Lajos érezte.

Nem kérdezte meg.

Amikor a fia indulni készült, megállt a folyosón.

— Apa.

Lajos a cipősszekrénynek támaszkodott.

— Mi van?

— Mikor mész be?

Lajos rögtön tudta.

— Hová?

A fia a csukott ajtó felé nézett.

— Oda.

— Minek?

— Nem tudom.

— Akkor?

— Három hónapja nem nyitottad ki.

— Honnan tudod?

— Látszik.

— Mi látszik?

— Poros a kilincs.

Lajos odanézett.

Nem látta.

— Majd.

— Mikor?

— Miért fontos neked?

A fia elhallgatott.

Lajos érezte, hogy túl élesen mondta.

Mégsem javította ki.

— Mert anya dolgai vannak bent.

— Az én házam.

— Tudom.

— Akkor?

A fia lehajolt a cipőjéhez.

— Semmi.

Felvette a kabátját.

— A gyerekek küldtek neked valamit.

A szatyorból egy rajzot vett elő.

Négy ember volt rajta.

Két nagyobb.

Két kisebb.

Az egyik nagy alak fölé ez volt írva:

PAPA.

A másiknak szoknya volt rajzolva.

Fölötte:

MAMA.

Lajos sokáig nézte.

— Nem mondtátok nekik?

A fia megmerevedett.

— Mit?

— Hogy meghalt.

— De.

— Akkor miért van itt?

A fia egy darabig nem válaszolt.

— Mert le akarta rajzolni.

Lajos visszaadta a papírt.

— Vidd.

— Apa.

— Vidd el.

— Neked csinálta.

— Mondtam, vidd el.

A fia összehajtotta.

Nem szépen.

Kettétört középen a papír.

Lajos nézte.

— Ezt most minek?

— Mit?

— Összehajtani.

A fia felnézett.

— Komolyan?

Lajos nem értette, mit mondott rosszul.

A fia zsebre tette a rajzot.

— Boldog karácsonyt.

— Nektek is.

Az ajtó becsukódott.

Lajos percekig állt az előszobában.

Aztán kinyitotta.

— Várj.

A fia már a kapunál volt.

Megfordult.

— Add ide.

— Mit?

— A rajzot.

A fia visszajött.

Nem mondott semmit.

Átadta.

Lajos kisimította a papírt az előszobai komódon.

A hajtás nyoma megmaradt.

Januárban megjöttek a fagyok.

Éjszakánként mínusz tizenkettő.

A kert reggelente kékesfehér volt.

A madarak már nem féltek Lajostól.

Amikor kivitte a magot, a cinkék a diófa ágán ültek, két-három méterre tőle.

Az egyik egyszer lejjebb repült.

Lajos megállt.

A madár is.

Néhány másodpercig nézték egymást.

Lajos arra gondolt, milyen könnyű volna azt hinni, hogy ez jelent valamit.

Ilona biztosan nem hitte volna.

Ebben különös volt.

Szerette az állatokat, a fákat, a virágokat, de soha nem tulajdonított nekik emberi szándékot.

Egyszer egy rigó fészket rakott a sövénybe.

Az egyik fióka kiesett.

Lajos vissza akarta tenni.

Ilona nem engedte.

— Hagyd.

— Megdöglik.

— Lehet.

— Akkor segítsünk.

Ilona megrázta a fejét.

— Nem minden attól lesz jobb, hogy belenyúlsz.

Lajos dühös lett.

A fióka másnapra eltűnt.

Nem tudták, mi lett vele.

Évekig emlegette Ilonának.

— Na, azt is hagytuk.

Ilona mindig ugyanazt felelte:

— Igen.

Nem védekezett.

Ez idegesítette Lajost a legjobban.

Január tizenkilencedikén elfogyott a napraforgómag.

Lajos csak akkor vette észre, amikor reggel belenyúlt a vödörbe.

Az alján héjak maradtak és por.

A madarak már ott voltak.

Tizenegy veréb a kerítésen.

Három cinke a fán.

A feketerigó a hóban.

Lajos felöltözött.

A kisboltban nem volt madáreleség.

— Holnap lesz — mondta az eladó.

— Holnap?

— Igen.

— De nekem ma kell.

A nő ránézett.

— Napraforgó van.

— Milyen?

— Napraforgó.

— Sózott?

— Nem.

Lajos vett öt kilót.

Hazafelé gyorsabban ment.

Nevetséges volt.

Tudta.

A madarak nem halnak éhen attól, hogy egy délelőtt nem kapnak enni tőle.

Találnak mást.

Átrepülnek egy másik kertbe.

Nem várják.

Nem hűségesek.

Nem tudják a nevét.

Mégis sietett.

Amikor belépett a kertkapun, ugyanott voltak.

— Na jól van — mondta.

Mintha megbocsátottak volna neki.

A tél végére Lajos lefogyott hat kilót.

A fia vette észre.

— Orvosnál voltál?

— Minek?

— Mert fogytál.

— Te meg híztál.

— Apa.

— Mi van?

A fia kinyitotta a hűtőt.

Sokáig nézett bele.

— Ebben nincs semmi.

— Dehogynem.

Volt egy vaj.

Négy tojás.

Fél doboz tej.

Mustár.

Egy üveg savanyú uborka.

— Ez nem étel.

— Nekem igen.

A fia becsukta a hűtőt.

— Anya nélkül teljesen életképtelen vagy.

Lajos arca megmerevedett.

A fia rögtön látta.

— Nem úgy értettem.

— De.

— Azt akartam mondani—

— Tudom, mit akartál.

— Nem tudod.

— Negyvenkét évig együtt éltünk. Szerinted addig én mit csináltam?

A fia hallgatott.

Lajos folytatta.

— Dolgoztam. Kertet csináltam. Javítottam a házat. Autót szereltem. Én építettem a teraszt.

— Tudom.

— Akkor?

— Nem azt mondtam, hogy nem csináltál semmit.

— De.

A fia lehunyta a szemét.

— Kurvára nem rólad beszéltem.

A szó ott maradt közöttük.

Lajos sokáig nézte.

— Akkor kiről?

A fia felnevetett.

Nem vidáman.

— Anyáról.

Lajos nem értette.

Vagy nem akarta.

— Mi van vele?

— Hogy nélküle nem tudod, mit kell kezdeni magaddal.

Lajos felállt.

— Menj haza.

— Apa.

— Menj.

— Jó.

A fia felvette a kabátját.

Az előszobában megint megállt a szoba ajtaja előtt.

Most nem szólt.

Lajos a konyhából nézte.

Aztán a fia elment.

Március első hetében eltűnt a hó.

Nem olvadt el látványosan.

Egyik nap még foltokban ott feküdt a kerítés mellett.

Másnapra nem volt.

A föld puha lett.

A diófa alatt fekete héjak ezrei borították a sarat.

Lajos gereblyét vitt ki.

Összehúzta őket.

Munka közben észrevette, hogy a madarak kevesebben vannak.

A verebek még jöttek.

A cinkék néha.

A rigót három napja nem látta.

Megtöltötte az etetőt.

Délben még majdnem érintetlen volt.

Másnap ugyanígy.

Harmadnap Lajos kevesebbet tett ki.

A maradék magot visszaöntötte a vödörbe.

Este kint ült a teraszon.

Kabátban.

Hideg volt, de már nem téli hideg.

A kert végében valami zöld kezdett megjelenni a fű között.

Lajos nézte a diófát.

Üres volt.

Eszébe jutott Ilona mondata.

Ha elkezded, egész télen folytatni kell.

Lajos végigcsinálta.

Ezt valamiért fontosnak érezte.

A tél véget ért.

A madarak elmentek.

Nem mind.

Nem végleg.

Egyszerűen már nem volt rá szükségük.

Lajos sokáig ült.

Aztán bement.

Aznap este kinyitotta a dolgozószoba ajtaját.

Nem készült rá.

Nem döntötte el.

A vécére ment, és visszafelé egyszerűen megállt előtte.

A kilincsen valóban por volt.

A fia igazat mondott.

Lajos végighúzta rajta a hüvelykujját.

Aztán lenyomta.

Az ajtó először nem mozdult.

A szőnyeg megszorult alatta.

Erősebben nyomta.

Rés nyílt.

Áporodott levegő jött ki.

Nem halálszag.

Ettől félt hónapokig, pedig tudta, hogy nincs minek szaga lennie.

Csak zárt szoba.

Por.

Textil.

Papír.

Ilona parfümjének valami nagyon halvány maradéka.

Vagy azt is csak odaképzelte.

Felkapcsolta a lámpát.

Minden ugyanott volt.

Az ágy.

Az összegyűrt takaró.

Az éjjeliszekrényen a pohár.

Egy könyv.

Szemüveg.

Gyógyszeres doboz.

A piros olló.

Lajos az ajtóban maradt.

Azt hitte, valami történni fog.

Hogy rosszul lesz.

Hogy sírni kezd.

Hogy újra látja Ilonát az ágyon.

Semmi.

Csak a szoba.

Ez majdnem rosszabb volt.

Bement.

Az ágy mellett megállt.

A takarón egy mélyedés maradt.

Nem Ilona teste.

Csak gyűrődés.

Lajos mégis kisimította.

A mozdulat után ott maradt a keze az anyagon.

— Na — mondta.

A hangja tompán szólt.

Leült az ágy szélére.

A matrac besüppedt alatta.

Az éjjeliszekrényen Ilona szemüvege mellett egy cetli feküdt.

Lajos először nem vette észre.

Bevásárlólista volt.

Ilona kézírása.

tej liszt citrom mosópor madáreleség

Lajos felvette.

Nem emlékezett, mikor írhatta.

Talán az utolsó hónapban.

Talán korábban.

A betűk bizonytalanabbak voltak, mint régen.

A „madáreleség” szó vége lefelé hajlott.

Lajos nézte.

Aztán elnevette magát.

Egyetlen rövid hang.

— Hát persze.

A papírt az ölébe tette.

Most kezdett sírni.

Nem úgy, ahogy a filmekben.

Nem hajolt össze.

Nem takarta el az arcát.

Csak ült az ágy szélén, és folytak a könnyei.

Az orra is.

A kézfejével letörölte.

Aztán újra.

— A francba — mondta.

Nem tudta, kinek.

Ilonának.

Magának.

A madaraknak.

Az egész télnek.

Sírt egy ideig.

Talán öt percig.

Talán húszig.

Aztán abbahagyta.

Nem azért, mert megnyugodott.

Egyszerűen elfogyott.

Felállt.

Kinyitotta az ablakot.

A keret megszorult.

Két kézzel kellett megnyomnia.

Amikor végre kinyílt, hideg levegő jött be.

Nem fagyos.

Tavaszi.

Nedves föld szaga volt.

Valahol egy madár szólt.

Lajos nem tudta, milyen.

Régen megkérdezte volna Ilonát.

Most csak hallgatta.

Nem próbálta elnevezni.

Másnap reggel a verebek újra ott voltak.

Négyen.

Lajos kivitte a maradék magot.

Nem az egészet.

Egy marékkal szórt a tálcára.

Aztán levágta a műanyag etetőt a fáról.

A madarak felröppentek.

— Nyugi — mondta.

A tálcát a kukába dobta.

A magot ezután a földre szórta.

A verebek néhány perc múlva visszajöttek.

Lajos a teraszról nézte őket.

Az egyik felkapott egy magot.

Arrébb ugrott.

A másik elvette előle.

Összeverekedtek.

Lajos elmosolyodott.

Nem volt bennük semmi szép.

Kicsik voltak.

Hangosak.

Falánkak.

Éltek.

Lajos visszament a házba.

A dolgozószoba ajtaja nyitva maradt.

Délelőtt tíz körül besütött oda a nap.

A fény átvágott a levegőben lebegő poron, végigért az ágyon, aztán lassan továbbmozdult a padlón.

Lajos nem nézte sokáig.

Vizet tett fel.

Amíg felforrt, elővette a kenyeret.

Két szeletet vágott.

Aztán még egyet.